Nem olyan rég játszottunk Mansions of Madnesst, amikor megfogalmazódott bennem egy érdekes gondolat. Aki nem ismerné a játékot, annak a lényege dióhéjban: Lovecraft világában (csápos szörnyek, őrült kultisták, stb.) tevékenykedő nyomozókat kell benne alakítani, akik mindig valamilyen rejtély nyomába erednek, hogy aztán szörnyhordákon átgázolva és az épelméjüket veszélyeztetve megoldják azt, vagy szörnyű halált haljanak valamilyen elfajzott teremtmény kezétől.

Mindez történetmesélős és kockadobálós rendszerben működik, a jelentősebb helyszíneken mindig akad valamilyen hangulatkeltő szöveg. Például: "A vérbe fagyott holttest fölé hajolsz. Sebeiből arra következtetsz, hogy valószínűleg borzalmas, de legalább gyors halála lehetett. Görcsbe merevedett ujjai közül kitéped annak a raktárnak a kulcsát, ahonnan pár perccel ezelőtt a sikolyokat hallottad." A kártya elolvasása után a játékos megkapja az említett kulcsot, aminek segítségével be tud lépni a raktár eddig zárt ajtaján.

Ideális esetben ez úgy nézne ki, hogy a játékos, akinek a figurája az adott helyszínre ér, fölhúzza a lapot, fölolvassa a szöveget, majd elveszi a neki járó tárgyat. Ez azonban a múltkori ülésen így nézett ki: "OK, egy lépéssel bent vagyok a szobában, egy akcióval fölfedezem. Nyomkártya...blablabla..megvan a raktár kulcsa." Többen is felvont szemöldökkel kértük, hogy ugyan ossza már meg velünk a történet többi részét is, mire ő közölte, hogy az csak rizsa, lényeg, hogy a térkép másik végén nyitva van a raktár. Végül elvettem tőle a kártyát és magam olvastam föl a szöveget, így mindenki boldog volt.

Ha a technikai oldalát nézzük a dolognak, akkor a srácnak igaza volt. Tényleg semmi lényeges információ nincs a kártyán a győzelemhez, azon kívül, hogy kinyílt a raktár. Ha viszont a másik oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor gyakorlatilag az egész játékhoz való hozzáállása hibás volt. A MoM célja pont a történetmesélés, a rejtély megoldása, miközben vad kockadobálás és fegyverropogás közepette elhullik néhány szörny és nyomozó. Ha kihagyjuk a történetet, akkor fölösleges több tízezret költeni minifigurákra és szépen illusztrált lapokra is. Az egész játék elférne egy papírlapon, ahol tollal behúzgáltuk a szobákat, aprópénzekkel helyettesítettük a miniket és küldetések helyett annyit mondunk, hogy "cél: juss el a kettes szobába, majd a hármasba". Egy ilyen játékot nemhogy senki nem venne meg, de még csak nem is játszanának vele. Nem véletlenül.

Ez a felfogás nem feltétlenül áll meg a szerepjátékok/minifigurás játékok határánál. A legtöbb absztrakt vagy gondolkodós játék rendelkezik valamilyen tematikával, amit a legtöbb esetben nem véletlenszerűen húztak rá. A téma azért van, hogy ízt adjon a játéknak, mutatós bőrt húzzon a szabályok alkotta csontvázra. Sokkal könnyebb megérteni is egy játékot, ha nem számokat és betűket kell kezelni, hanem lehet valamihez kötni a szabályokat. Azt, hogy a sorozatlövővel egy körben kétszer is lehet támadni, mindenki azonnal megjegyzi. Azt, hogy az S04-es lapot egy körben kétszer is ki lehet játszani, már kevesebben.

Sosem tudtam megérteni azokat az embereket, akik a játékoknak csak az abszolút gyakorlatias oldalát nézik. Egy játékot csak azért játszanak, hogy nyerhessenek benne. A kártyákat nem varázslóknak és mágikus tárgyaknak látják, hanem csak papírlapoknak, számértékkel a sarkukban. Ha figurás játékuk van, csak azért festik be, hogy elmondhassák, mennyit fejlődött a technikájuk.

Nekem ez túl lelketlen.

Ami engem illet, mindig érdekel a játékban ábrázolt világ háttere, vagy a főszereplők motivációi, cselekedetei, még ha csak vázlatosan is. Én is szeretek taktikázni, nem ritka, hogy játék közben valószínűséget számítok, hogy kiválasszam az optimálisabb döntést. Viszont számomra elképzelhetetlen, hogy egy Dungeon Petz játszma alatt faarccal üljek és a fejemben a zöld és piros jelzőket (ami egyébként saláta és hús) számolgassam és a pet kártyáján ignoráljam az illusztrációt. Szeretem kommentálni a történteket (pl. "A sárkányom megevett három adag húst is, de ez még mindig kevés volt neki, ezért dühében megpróbálta fölfalni az impeket. Szerencsére lepattant a ketrec faláról.") és azt is szeretem hallgatni, ahogy mások kommentálják azt. Ez nem műfaj kérdése, nagyon ritkán játszunk teljesen absztrakt játékokkal.

Igen, lehet hozni a hardcore érveket. Hogy ez a szemlélet gyerekes. Hogy biztosan idegesít másokat. Hogy lassítja a játékot. Hogy ha a tematikára koncentrálok, akkor az elvonja a figyelmemet a taktikáról. Hogy ha bele akarom élni magamat valamibe, akkor inkább nézzek filmet.

Ez van. Elismerem, hogy nem praktikus amit csinálok. Sosem fogok versenyeket nyerni, ha jobban leköt az, hogy Onüsz elátkozott lelke miért azt károsítja, aki megidézte, mint az, hogy a lap hány győzelmi pontot ér. A kettő egyébként nem zárja ki egymást, de nem is áll szándékomban versenyeket nyerni.

Én szeretem arra használni a játékot... amire való.

És te... beleéled magad a játékba?