Különös állatfaj vagyok én. Nem szeretem az elektronikus társasjátékokat (mínusz a Mario Party, mert az tényleg zseniális volt), és ha mégis arra vetemednék, hogy leülök eléjük, akkor is szigorúan egyedül, gép ellen vagyok hajlandó tolni őket. Nem tudom miért, ez van, fura vagyok (vagy pszichopata).

Pont ezért kicsit vonakodva telepítettem fel a Blood Bowlt a gépemre, annak ellenére, hogy ezt a játékot tulajdonképpen nekem írták. Mikor az első lépéseket próbálgatva megmutattam Isrának, hogy íme a játék, amiben fantasy karakterek amerikai fociznak és egyébként egy társasjátékot szimulál, csak annyit kérdezett, hogy mikor mászik elő Cthulhu a föld alól, mert akkor már tényleg nem lehetne jobban rám szabni (nem mászik :( ).

Alapvetés

A Blood Bowl tehát a digitális alternatíva azoknak, akik sajnálják a pénzt a társasjáték alapra, és inkább letorrenteznék olcsón megvásárolnák Steamen a digitális verziót, hogy kipróbálhassák. Ezzel lemondanak a festhető figurák és a tábla kicsinosításának lehetőségéről, viszont hozzájutnak pár olyan elemhez, amit rendkívül nehéz lenne tabletop játék esetében megoldani - például az online meccsek, vagy az állás elmentése anélkül, hogy rettegni kellene attól, hogy mikor találja meg a macska a kritikus pozícióban várakozó elkapót.

Tehát emberek, orkok, elfek, törpék, sötételfek, nekromanták, sajtékészítők, stb. amerikai focit játszanak, lehetőleg minél erőszakosabban és látványosabban (aki a részletekre kíváncsi, olvassa el az alapokat a Blood Bowl társasjáték bemutatójában). Kezdéskor két kommentátor, egy egyszerű ogre és egy hűvös nekromanta fogad minket, akik a kristálygömbjükön keresztül közvetítik a Warhammer világ focimeccseit. Mi egy feltörekvő csapat, a Reikland Reavers vezetőedzői pozícióját foglalhatjuk el, hogy az erősen középszerű kategóriából felrángassuk őket a ranglista tetejére.

A kezdetek

A tutorial mód kifejezetten jól sikerült. Nem beszél sokat és viszonylag hamar elengedi a játékos kezét, de elég mértéktartó ahhoz, hogy ráérezzen az ember a játék hangulatára. Az első meccsen még nincsenek kockadobások, minden ütés, passz, labdaszerzés automatikusan sikerül. Utána már a szereléseket kockával dobja ki nekünk a gép, így egy elkapó nem fogja könnyen földre vinni az ogrét, viszont az ügyességet igénylő próbák még mindig automatán sikerülnek.

A harmadik meccsen aztán ránk szakad a Blood Bowl kíméletlen valósága. Az egy helyben ácsorgáson kívül szinte mindenre dobni kell és minden dobás magában rejti a kudarc kockázatát. Ha föl kell venni a labdát a földről, ha el kell dobni, ha át kell adni, ha el kell haladni egy ellenfél mellett, bizony dobni kell a sikerre. A dobást sok minden befolyásolhatja, de legfőképpen az, hogy áll-e ellenfél a közelben. Ekkor kezdett bennem körvonalazódni életem első Blood Bowl stratégiája: lehetőleg minél több dobásra kényszeríteni az ellenfelet. A nagy számok törvénye alapján előbb utóbb úgyis elront egyet, amivel ha mást nem, legalább időt nyerek.

Itt szeretném megjegyezni, hogy természetesen a gép csal és az, hogy már-már megalázó pontkülönbséggel bukom el a meccseket kizárólag annak köszönhető, hogy a gépi játékos falábú ogréja macskaügyességgel cikázott át az én játékosaim között, míg az én irányítóm harmadikra is képtelen volt fölkapni az a #@&%! labdát a földről.

Ha túltettük magunkat a kezdeti sokkon, hogy még a legszebben kidolgozott passzjátékunkat is tönkre tudja tenni egy rosszul generált véletlenszám, továbbléphetünk a fejlődésben és megismerkedhetünk az egyedi képességekkel, valamint a csapat menedzselésével. Ha végeztünk a betanulással, nem kötelező emberekkel folytatni, indíthatunk bármilyen fajú csapatot, ha az közelebb áll a szívünkhöz.

Megfelelő csapathoz megfelelő technika is dukál, viszont szerencsére senkitől sem várják el, hogy könyékig beleássa magát a Warhammer világába. Lehet hagyatkozni a józan paraszti észre. Ami nagy, az lassú és ügyetlen, de erős. Ami kicsi, az gyors és ügyes, de gyenge. Ami a kettő között van, az inkább arra jó, amelyikhez jobban hasonlít. Ennyi.

Technika

Maga a program egyébként nem villant akkorát. Szép, meg használható és többet valószínűleg nem is akar nyújtani. Szerencsére ha elviselünk egy kis extra csúnyaságot, hajlandó kevésbé korszerű (értsd: ócska) gépeken is akadás nélkül futni, amit igen méltányolok.

Játék közben ha szerelést vagy passzt mutatunk be, végig kell néznünk egy pár másodperces animációt annak eredményéről. Ezt elnyomni nem lehet (vagy legalábbis én nem találtam meg a módját), így hosszú távon idegesítő lehet századszor is megnézni ugyanazt a szerelést, főleg, ha két vérszomjasabb csapatot engedünk össze.

Közben a két kommentátor is végigdumálja a meccseket, nem csak az aktuális helyzetről, hanem a játékosok taktikájáról is véleményt alkotva. Ez kezdőknek még akár segítség is lehet, vetreránoknak viszont nagyon bánthatja a fülét az a pár (najó, azért jópár) mondat, amit ismételgetnek.

Konklúzió

A Blood Bowl remek demója az alapjául szolágló társasjátéknak. Azoknak, akik nem találnak a környezetükben játszópajtást hozzá, akár még hiánypótló is lehet. Ami engem illet, tökéletes volt arra, hogy eldöntsem, akarok-e többet foglalkozni a Vérfocival a való életben. Viszont, hogy esténként dobókockáknak klikkelgessek, az sajnos nem az én műfajom, maradok a táblás verziónál.