Imádom a Boardgames That Tell Storiest olvasgatni. Most például egy érdekes bizonyítékát olvastam annak, hogy a tematika nem csak a játékélményt, hanem a játékstílust is erősen befolyásolhatja. Vagyis az ember óvatosabb lesz egy olyan játékban, ahol nagyobb fiktív veszély vár rá és vakmerőbb, ha még képzeletben sincs tétje a dolognak.

Ez egyrészt megerősít abban, hogy a beleélés miatt igenis jobb élmény minikkel és szép lapokkal játszani, mint fakockákkal és piktogramokkal (elnézést az érintettektől). Másrészt megerősítést nyer az is, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanarra a motorra fantasy-, zombis-, vagy amerikai focis témát húzunk-e rá. Más lesz tőle a játék. Tudom, tudom, ez biztos f.szság. A Pandemic akkor is Pandemic marad, ha Cthulhu figurákkal játsszák (biztos?). De mielőtt egymásnak esnénk, nézzük, mit ír erről Ignacy Trzewiczek.

Trzewiczekék épp a 51st State nevű játékot tesztelték, ami még a teszt fázisban új külsőt kapott (az eredeti grafikákat sajnos nem találtam meg). Volt a tartozékok között egy Baby Swift nevű kártya, ami az egyik legritkábban választott lapok közé tartozott. Miután az új artworköt használták, a Baby Swift az egyik leggyakrabban használt kártyává lépett elő. Nem volt rajta semmi új szabály vagy képesség, csak egy új rajz - dögös csajjal persze.

Ez utóbbi grafika egyébként annyira sikeres lett, hogy számos egyéb, játékosok által készített tartozék főszereplője lett.

Másik történet. A First Martianst tesztelték, ami a Robinson Crusoe-hoz hasonló mechanikát használ. Vagy két akciód van egy körben, de azoknak nem biztos a sikere (kockával kell rá dobni), vagy elhasználod mindkét akciódat egyetlen dologra és akkor biztos a siker.

A Robinson Crusoe-ban a tesztelők inkább az első megoldást választották. Szívesebben kockáztattak. Ha nem is úgy gurult a kocka, ahogy nekik tetszett, akkor is húzhattak valami rossz (de izgalmas) kalandot a pakliból. Elvégre egy szigeten vannak, ANNYIRA rossz dolog csak nem történhet velük... 

A First Martians esetében viszont - ami marsi telepesekről szól - eszükbe sem jutott kockáztatni. Egyszer sem. Csak a biztos akciókat használták. Mindig csak a biztosakat. Ezért ugyan befejezték a küldetést, de nem maradt idejük arra, hogy felkészüljenek a második körre - amit emiatt jól el is buktak volna. A kérdésre, hogy miért nem használtak több akciót, csak annyit volt a válasz, hogy "rohadtul nem dobálok kockákat az űrben".

Nem, ez nem az idiotizmus megtestesülése. Nem hinném, hogy krónikus "élményhiányban" szenvedne az, aki a lenge öltözetű keménycsajos kártyát választja magának játék elején. Nem kell pszichiáterhez küldeni azt, aki valamiért óvatosabb egy űrbéli túlélő játékban, mint egy lakatlan szigetesben. Hiába írja Trzewitzek, hogy ebben nincs semmi logika, van (és ezt szerintem ő is tudja).

Egyszerűen csak tudat alatt továbbgondolják a játékot. Egy marsi kolónián elég egy hiba és mind borzalmas halált halnának. Egy szigeten azért egy fokkal könnyebb dolga van az embernek. Ezért a Marson jobb nem kockáztatni. De ez nem csak Trzewitzek tesztelőire igaz. Gondolj bele:

• A Cthulhu játékok légköre mindig feszült és nem csak azért, mert nehéz a játék
• A Pandemicben sokan hajlamosak elhamarkodott döntést hozni, mert "sürget az idő"
• Ahol sérülni lehet, ott a játékosok utálnak sérülni, Még akkor is, ha a sérülések semmilyen hátrányt nem jelentenek játék közben, csak ha elérik a nulla életpontot.
• A Dungeon Petz játékosai nem szívesen válnak meg lénytől, csak ha nincs más lehetőségük. Sokkal inkább megpróbálnak megbirkózni a nehéz tartással.

És még sok egyéb, ami most nem jut eszembe - és amit úgyis megcáfolnátok. Az én véleményem az, hogy a téma igenis meghatározza nem csak a játékélményt, hanem a játékstílust is.

Ti találkoztatok már olyan esettel, amikor valaki túlzottan beleélte magát a játékba?