Zavar, hogy a videójátékok világa egyre jobban összefonódik a társasjátékokkal? Régen minden jobb volt, amikor még az asztali játékokat nem fertőzte meg a digitális kór? Rossz híreim vannak: a hibrid játékok nem öt, hanem már negyven éve léteznek a piacon! Minisorozatunkban szemügyre vesszük a nyolcvanas évek játéktáblára ragasztott, pittyegő-villogó csodáit.

A kép forrása: https://frpnet.net/makaleler/dungeons-dragons-dijital-oyunlari

Dungeons & Dragons Computer Labyrinth Game

A játék nevét mostantól csak D&DCLG-nek fogom rövidíteni, különben nem csak a poszt címe lenne rekord hosszúságú. Még én is láttam belőle egy példányt egy, a Csokonaiban megrendezett retro játék kiállításon, rögtön meg is akadt rajta a szemem. Sajnos kipróbálni nem lehetett, így nem tudom, hogy működő példány volt-e.

A dizájnos, kastély alakú tábla belsejében, egy beépített fiókban tárolhattuk a komponenseket: két harcost, egy sárkányt, a kincset és sok-sok fal jelölőt. A figurákat fémből öntötték, részletességük nagyjából egy elnagyolt ólomkatonának felelt meg. A 8*8-as tábla mindegyik mezője egy illusztrált gomb, de a kis képecskéknek a játékhoz semmi köze nincs. 

Lehetett egyedül vagy ketten is játszani. A cél, hogy a lovag az általa megválasztott mezőről (safe roomból) indulva megtalálja a kincset és visszatérjen vele, mielőtt a sárkány fölfalja őt. A játék elején a gép véletlenszerűen kisorsolja a (kezdetben láthatatlan) falak, valamint a kincs és a sárkány helyzetét. Minden körben nyolc lépést tehet egy bábu, de ha falon próbálna meg átlépni, akkor a gép hangjelzést ad, és a játékos körének vége. Ilyenkor egy kis faljelzőt lehet a két mező közé rakni, hogy emlékeztessen, ott bizony nincs átjárás.

Ha egy figura három lépésnyire megközelítette a sárkányt (akinek a pozíciója szintén titkos), akkor egy újabb, ijesztő hang jelzi, hogy a szörny felébredt és mostantól aktívan vadászik is az emberekre. Ha elért valakit (amit úgyszintén hangjelzés kísért), akkor a játékos elejtette a kincset, visszakerült a kiinduló helyre, veszített egy életet és csökkent a sebessége. A harmadik találkozás a játék végét jelentette.

A sárkány lépései mindig ugyanazokat a szabályokat követték, ezért ha egyszer már felfedte magát (azzal, hogy elkapott egy játékost), a hozzá tartozó figurával nyomon lehetett követni a mozgását. A hüllő mindig azt kergette, akinél a kincs volt. Ha nem volt ilyen, akkor a hozzá legközelebb álló felé indult, vagy egyenlőség esetén azt vette célba, akit az előző körben is.

A játék tehát abból állt, hogy a harcosok vakon lépkedtek a láthatatlan falak között és megpróbálták minél jobban elkerülni a láthatatlan sárkányt. Ha ketten játszottak, akkor a lovagok egymást is megtámadhatták és megpróbálhatták elrabolni a már megszerzett kincset. Egy bekapcsolható nehezítés ajtókat tett a játékba, amik véletlenszerűen nyíltak és záródtak - ezek a meneküléskor lehettek különösen veszélyesek.

A fogadtatás

A D&DCLG nem volt rossz játék, csak sajnos kevésnek bizonyult. A fenti leírás alapján biztos elképzelted már magadnak a játékot. Te hajlandó lennél érte ötvenezer forintot fizetni? A D&DCLG ugyanis mai értéken ennyibe került annak idején. Még a sokkal komplexebb Dark Tower árát is magasnak tartották, a D&DCLG -ét pedig egy kritikusa egyenesen röhejesnek nevezte.

A másik probléma a megtévesztő címe volt. A Mattel a jól ismert fantasy szerepjáték nevét ragasztotta a dobozra, ami miatt bekerült az AD&D-vel is foglalkozó White Dwarfba magazinba is. Itt nyilvánvalóan kevésnek bizonyult a wargame-ekhez és RPG-khez szokott játékosoknak. A cikkben meg is jegyezték, hogy a Mattel szép summát fizethetett a TSR-nek, hogy használhassa a játék nevét, mert azon kívül nem sok köze van Dungeons&Dragonshoz. A borítón terpeszkedő, gagyin megrajzolt kínai sárkány csak megerősíti ezt az elképzelést.

A borsos gyártási költséget csak megdobta, hogy még tévéreklámot is forgattak hozzá. Ebben viszont a cím ellenére egyértelműen gyerekjátéknak állították be, ismét föltéve a kérdést: ez vajon kinek készült?