Nem ritka az, hogy egy játék sikere kiváltja mások haragját. Így volt ez a Santorini esetében is. Két évvel ezelőtt debütált a Kickstarteren, ahol iskolapélda-szerűen végigjárta a sikeres játékok útját. Első nap (najó, igazából egy nap és tizenhárom perc alatt) összeszedte a kellő pénzt, utána már csak a stretch goalokat kellett szórni. Végül nyolcszoros túlfizetéssel zárt és hozta a kötelező negyedéves csúszást is. Utána kezdtek szépen kikerülni a túlárazott exkluzív példányok a hirdetési oldalakra, végül megállapodott a boltok polcain.
Ne ítélj a külső alapján
Mint említettem, a Santorini sokak nemtetszését váltotta ki. Tekintve, hogy a játék miniket tartalmaz (szám szerint hat darabot), ez előre borítékolható volt. A Santorini esetében azonban a történet egy fokkal bonyolultabb. A játék ugyanis még 2004-ben jelent meg. Kiadója sem volt, a kinézete pedig hát... elég minimalistára sikeredett (lásd alább). Akkoriban még gyűjtöttem a Gigamic játékokat, ezért ha felkarolta volna az absztrakt kiadó, valószínűleg az én polcomon is landolt volna. De sajnos nem így történt.
Helyette a 2010-es években fedezte fel magának a kanadai Roxley. Kiszínezték és átrajzolták az egész játékot majd több, mint százmillió forintot kaszáltak vele Kickstarteren. Egy olyan játékkal, ami tíz évvel korábban még a kutyát sem érdekelt.
Mint mindent, ezt is kétféleképpen ítélhetjük meg.
Az egyik nézet az, hogy butul a világ és jó kinézettel bármit el lehet adni. Itt a Santorini, ami korábban senkit nem mozgatott meg, de most, hogy pakoltak bele hat minit meg kapott egy csicsás borítót, mindenki ugrik érte. Pedig egy halál egyszerű, öt perc alatt lejátszható, családi játékról van szó.
Az emberek hülyék!!!
VAGY
Volt egy játék, ami remek mechanikával rendelkezett ahhoz, hogy népszerű családi játékká váljon. A tervezőnek azonban több tehetsége volt a játékok készítéséhez, mint az eladásukhoz, ezért kiadói támogatás híján a Santorini érdektelenségbe fulladt. Végül egy kiadó meglátta benne a fantáziát és jó marketinggel képes volt annyi emberhez eljuttatni a játékot, amennyiről még álmodni sem mert volna.
A játékipar jó irányba halad!
Én az utóbbi mellett foglalok állást. Az absztrakt játékoknak jóval kevesebb publicitás jut mostanában. A tematizálás lehetőséget nyújt arra, hogy ez változzon. Az átlagember még mindig a boltok polcáról emel le játékot és összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel kötne ki a kezében az új Santorini, ha egymás mellett lennének. Ezen még az árcédula sem változtat sokat.
A Santorini sikere nem az ember tragédiája, hanem egy üzenet a kiadóknak és a tervezőknek, hogy igenis nézzen ki valahogy a játék, ha már piacra dobják szélesebb közönséghez is el lehet juttatni egy absztrakt játékot a megfelelő eszközökkel.
Rómát nem egy nap alatt építették - Santorinit viszont öt perc alatt
Egy menő, tengerből kiemelkedő szigeten járunk, amin négy építész próbál meg érvényesülni. A cél, hogy fölépítsünk egy háromszintes tornyot és föl is másszunk a tetejére. Mindezt roppant egyszerű módon. Minden körben lépnünk kell egy bábuval és építenünk egy szintet - szigorúan ebben a sorrendben. Lépni és építeni bármilyen irányba lehet a bábu körül. Ha valaki fölhúzott egy harmadik szintet, akkor arra föllépkedve lehet nyerni. Ezt megakadályozni úgy lehet, ha valaki épít egy negyedik emeletet - egy kupolát - is a toronyra, mielőtt valaki odajutna. Bontás nincs, ekkor másik utat kell keresni a győzelemhez. Ha nagyon megtelne a sziget, akkor az veszít, aki először nem tud lépni vagy építeni.
A lépkedést és pakolászást az istenkártyák teszik változatosabbá, amik egyedi képességeket adnak a játékosoknak. Az eredeti játékban nyolc darab volt, most harminc isten (és titán és hérosz és félisten és mitológiai lény...) közül választhatunk. Ezek szerencsére elég kreatívan lettek összeválogatva és akad köztük pár teljesen egyedi is. Van, ami csak plusz lépést vagy építési lehetőséget ad, de van olyan is, ami új győzelmi feltételt vezet be. Lássunk néhány példát:
- Artemisz: Egy bábu egymás után kettőt is léphet.
- Aphrodité: Az ellenfél nem mozdulhat el a mi bábunk mellől, ha ott kezdte a körét.
- Pán: Akkor is nyer a játékos, ha két emeletet zuhan az egyik bábujával.
- Héra: Az ellenfél csak akkor nyerhet, ha a tábla közepén jut fel egy torony tetejére.
- Minótaurosz: Az ellenfél bábujának helyére lépve el lehet azt lökni onnan.
Hogyan működik ez a gyakorlatban?
Nagyon. A szabálymagyarázat két percet vesz igénybe, egy parti meg kb. kétszer ennyit. Adja magát tehát, hogy egymás után több meccset is lejátsszunk vele. Mi pedig játszottunk, rendszerint addig, amíg el nem fogytak az istenkártyák. Ezek egyébként tényleg sokat dobnak a játékon. Mindegyikhez másféle taktika kell és lehet nagyon izgalmas párosításokat is találni.
Sajnos pont ezeknél a párosításoknál törik meg egy kicsit a Santorini lendülete. Vannak ugyanis bizonyos lapok, amik (főleg bizonyos kártyák ellen) indokolatlanul nagy előnyt biztosítanak. Ezt lehetett volna enyhíteni egy draftolós rendszerrel. Így sajnos elég random, hogy ki mit húz be, úgyhogy az esélyegyenlőség jegyében kénytelenek leszünk háziszabályokhoz nyúlni (vagy elviselni néhány szerencsétlen leosztásból fakadó egyoldalú meccset).
Azt érdemes figyelembe venni, hogy a Santorini kétszemélyes játék. Igaz, hogy a dobozon 2-4 főnek ajánlják, de ezek inkább csak amolyan ráerőltetett módok. Hárman nagyon zsúfolt lesz a tábla, négyen meg csapatban kell játszani. Mindkettő nagyon ügyetlen, az ember nem tudja jól kibontakoztatni a stratégiáját, ha csak fele annyiszor kerül rá a sor. Ha többen vagytok és mindenképpen Santorinizni szeretnétek, játszatok inkább körmérkőzéseket. Úgyis max öt perc holtidő jut egy játékosra.
Konklúzió
A kiadónak sikerült az erősen absztrakt és ronda Santoriniből egy olyan játékot varázsolnia, ami megragadja az emberek fantáziáját. Rövid, egyszerű és játszatja magát. Nem egy parti után azon kaptam magam, hogy pakolás közben az ellenfél istenét elemezgettem magamban, hogy vajon milyen kártyával vagy taktikával lehetne megfogni.
Negatívumként a gyenge többjátékos módot és a néha elszállt isteneket tudtam csak felhozni, illetve egy harmadik, Európa-specifikus dolgot. Mivel a szabály tényleg pár mondatban összefoglalható, a kiadó úgy döntött, hogy többnyelvű verziót készít belőle. Ez abban nyilvánult meg, hogy a szép fényes angol szabálykönyv mellé bekerült a dobozba egy fekete-fehér fénymásolt füzetke a többi nyelvnek is. Nem a legigényesebb megoldás, főleg, ha a doboz többi részét nézzük.
Szerencsére ezeken azért könnyen túl lehet lendülni, úgyhogy a Santorinit bátran tudom ajánlani mindenki gyűjteményébe, aki szereti a könnyedebb, de azért kellően agyalós játékokat.
