A Ready Player One-t mind könyv-, mind filmformátumban sokan a gamer Bibliának tartják, annak ellenére, hogy inkább összefoglaló, mint útmutató a játékos közösséghez.
A mondanivalója (ne játssz annyit, élj a valóságban, online vs IRL barátok) már eléggé elcsépelt. Szerencsére a rendező jól tudta, hogy a játékosok nem azt szeretnék, ha ismét ország-világ előtt bejelentenék, hogy mekkora érdektelen lúzerek is a hobbijuk miatt és századszor is elmondanák azt az előző évszázadból itt ragadt beidegződést, hogy úgysem lesz soha csaja annak, aki játszik. Spielberg tudta, hogy a gamerek azt szeretnék, hogy megértsék és tiszteljék őket. Valahogy úgy, ahogy ez a film teszi.
A Ready Player One-ban az a több, mint száz utalás és kikacsintás nem gimmick, nem azért kerültek be, hogy eladják a filmet. Épp ellenkezőleg, velük válik teljessé. Szerencsére Spielberg számára nem ismeretlen a popkultrális ikon fogalma, már csak azért sem, mert jó párat ő maga teremtett. Így Freddy Kruegertől és a Halótól Duke Nukemen és Blankán át a Battletoadsig és Goróig mindenki megkapja a maga két másodpercét úgy, hogy közben a jelenlétük nem válik fojtogatóvá. Ebben a filmben tökéletesen helyénvaló, hogy a szereplők az antiókhiai szent kézigránáttal dobálják egymást vagy a DeLoreannel száguldoznak a pályán.
Bár a film több, mint egy geek elemekkel alaposan teletűzdelt látványfilm, azért nem emelkedik túl magasan a műfaja fölé. A lényeg az akción van, a történet legfontosabb feladata pedig az, hogy keretet adjon a jeleneteknek. Szerencsére ez azért nem olyan igénytelen módon történik, mint mondjuk egy Transformers esetében. A Ready Player One nem üzenetet próbál közvetíteni. Egy érzést ad át: a valóban sivár valóságból kiábrándult játékosok küzdelmét azért, hogy megőrizzék a saját világukat olyannak, amilyennek ők maguk építették fel.
A film lendülete a valóságban fogy el, mint színészileg-, mind karakterileg. Amikor a főszereplők először találkoztak, a gyerekek meg bénán próbálták eljátszani, hogy bénáznak a való életben, végig morogtam a fogam alatt, hogy "ezt nem hiszem el, takarodjatok már vissza az Oasisbe". Ben Mendelsohn jól hozza az igazi rohadék Sorrento karakterét, de ez neki valószínűleg inkább ujjgyakorlat volt, mint kihívás.
Én már túltettem azon magam, hogy egy könyvadaptációtól a könyv száz százalékos leutánzását várjam el. Megelégszem azzal, hogy ha a film valamit át tud adni az eredeti műből. Amit a Ready Player One-nak sikerült visszaadni, az a magával ragadó hangulat. A végső csata alatt berakott zenére dobolni kezdtem a lábammal, a Hadoken-t meg majdnem együtt üvöltöttem a főhőssel. A Ragyogás jelenet alatt még úgy is elismerően bólogattam, hogy nem is láttam a filmet.
Negatívumként talán csak a film legvégét tudnám felhozni, ahol az író valami hirtelen ötlettől vezérelve mégis megpróbált valami nagy népnevelő bölcsességet becsempészni a filmbe. Ez természetesen a jól megszokott maradj a valóságban szlogen. Csakhogy ez egyáltalán nincsen kifejtve vagy megindokolva benne. Egy majdnem posztapokaliptikus világban ugyan miért akarna bárki is visszatérni a valóságba? Főleg, hogy a film során gyönyörűen felépítették, hogy az Oasisben minden kivitelezhető, ráadásul még jobban is. De azért csak vedd le a sisakodat legalább hetente kétszer, mert az akkor is valódibb...
Összegezve engem a Ready Player One két és fél órára a székhez szögezett. Kultfilmként a Scott Pilgrim-, látványfilmként pedig az első Avengers szintjét üti meg.
Mielőtt megnézed, tölts le valami jó MMO-t, mert utána nagyon megjön majd a kedved játszani.
