A nullás évek eleje elég jó volt a videójáték felhozatalt tekintve, nem? Javában tombolt a Diablo láz, mindenki ezerrel nyomta a Warcraft 3-at, 2002 vége felé pedig megjelent egy újabb klasszikus, az Age of Mythology. Bátor ötlet volt az Age of Empires remek rendszerét ókori fantasybe átültetni, de működött. Kevesen tudják, hogy nem csak a képernyőn nézhettük, ahogy a küklopszok kicsavarják a fáslijukból a múmiákat. Egy évvel később társasjáték formájában is megjelent – nem sokkal a World of Warcraft társas előtt.

Mi a nagy társas-gyűjtögetés közben találtunk rá. Megvettük, elhatároztuk, hogy milyen jókat fogunk vele játszani... majd fölraktuk a polcra és csak évekkel később vettük elő. De vajon megállja-e a helyét egy ilyen régi játék ma, a társasjátékok aranykorában?

Amikor megvettük, még csak 12 éves volt. Amikor először játszottunk vele, már 17 éves lett - vagyis aki akkor született, amikor megjelent a játék, az már lassan nagykorú. Telik az a rohadt idő, nem?

Külsőségek

Érdemes megfigyelni, hogy a dizájn az egyszerűségre fókuszál a látvány helyett. Az épületek mind kicsi, egyszínű négyzetek, amikre rányomtatták a nevüket meg a képességüket. Ma már ez elfogadhatatlan lenne és mindegyik saját térbeli figurát kapott volna - a deluxe változatban pedig minden nép minden épülete egyedi lenne.

A lényegesebb információkat megpróbálták a játékelemeken is feltüntetni, csak sajnos pont ott nem sikerült, ahol igazán jó helyen lennének: az épületek árát és a képességeiket külön helyen kell keresnünk. Hasonló a helyzet az egységeknél is. A szemünk harc közben is folyamatosan vándorolt a kártyák, a tábla, az ellenfél kártyái és az ellenfél táblája között. Van ugyan játékossegédlet, szép, A4-es méretben, de csak egy darab volt belőle, és az is kétoldalas...

A figurák mai szemmel inkább csak aranyosnak nevezhetőek. Kicsik, elnagyoltak és a humanoidok könnyen összekeverhetőek.. A két évvel később érkező World of Warcraft minijei sem számítanak ma már akkora durranásnak, de még így is több klasszissal jobbak az AoM szörnyeinél.

A játékban három frakció van (egyiptomi, görög, északi), mindegyikhez két csomag figurát adtak. Az Age of Mythologyt legfeljebb négyen lehet játszani az alapkészlettel, de ez bővíthető akár hatra is, ehhez viszont egy mini-kiegészítőcsomagot kell vennünk, ami plusz fakockákat és lapkákat tartalmaz. Sőt, a készítők nem vetik el a hét vagy akár nyolcfős játék lehetőségét sem! Ehhez viszont még egy alapjátékot, vagy egy újabb, maxi-kiegészítő csomagot kell vásárolnunk, ami plusz figurákat és táblákat is tartalmaz. A játék egyébként két fővel is eltartott vagy két óráig, szóval nyolcan tuti túllépnénk a hat órás határt. Vajon tesztelték egyáltalán ennyi emberrel?

Célok

A játékban négy nagy cél van, ezekkel szerezhetünk pontot a végén:

• a Wonder megépítése,
• a legnagyobb sereg birtoklása,
• a legtöbb épület birtoklása,
• a legutóbbi csata megnyerése.

A fordulók elején minden játékos egy-egy piros győzelmipont-kockát pakol egy általa választott célkártyára. A pontokat a játék végén (illetve a harci kártya esetében akár játék közben is) az adott cím birtokosának osztjuk ki. Ez volt az egyik kedvenc részem. Lehet a pontokkal blöffölni, szándékosan terelni a játék irányt - esetleg értelmet adni az egyébként meglehetősen gyatra harcnak.

Ha kiosztottuk a pontokat, következik az akciófázis. Minden körben az adott korszaknak megfelelő számú lapot tarthatunk a kezünkben, ezeket kijátszva tudunk cselekedni. Ehhez kétféle pakli áll mindenki rendelkezésére. A permanent pakliból bármelyik lapot felhúzhatjuk és ezeket bármennyiszer felhasználhatjuk, de az ezeken lévő akciók gyengébbek. A random pakliban a kártyák az alap lehetőségek felerősített verziót tartalmazzák - ezeket viszont nem válogathatjuk át, vakon kell húznunk közülük. Elvileg a permanent-random arány megtalálása lenne a játék legfontosabb része, de az én tapasztalatom az volt, hogy a random pakli annyira esetleges, hogy inkább mindenki maradt a gyengébb, de biztonságosabb lehetőségeknél és max 1-1 erősebb lappal egészítette ki a kezét.

Akciók

Az explore akcióval bővíthetjük a birodalmunk határait, ami a későbbi körökben több erőforrást jelent. Ilyenkor fölcsapunk adott számú területlapkát és sorban mindenki magához vesz egyet. Minden lapot csak a megfelelő helyre szabad letenni a térképen, ami minden nép esetében egy kicsit máshogy néz ki (például az egyiptomiaknál sok a sivatag). Érdemes tehát úgy választani, hogy az ellenfelek ne tudják letenni a nekik maradt területeket.

A gather akcióval begyűjthetjük a nyersanyagokat a már felfedezett lapkáinkról. Ilyenkor a kártya kijátszója megnevez egy erőforrást vagy egy területtípust, és magához vesz annyit, amennyit a már felfedezett területei termelnek. Fontos, hogy ezt az akciót mindenki végrehajtja, tehát érdemes úgy választani, hogy a többiek a lehető legkevesebb kockát nyerjék ezzel. A kockák száma véges, és nem is szabad pótolni őket, így a játék végén már megjelenik az a taktikai elem is, hogy egy jól irányzott akcióval begyűjtjük valamelyik színből az összeset. Ilyenkor a többiek nem tudnak több erőforráshoz jutni, kénytelenek megvárni, amíg mi elköltünk valamennyit.

A trade akcióval az erőforrásainkat cserélgethetjük. Mivel egy körben rengeteg kocka folyik be, nem igazán használtuk ezt a lehetőséget.

A build és a recruit kártyákkal értelemszerűen építkezhetünk, illetve sereget toborozhatunk. Ugyanezeknek a random paklis verziójával általában több mindent vehetünk vagy olcsóbban juthatunk hozzá dolgokhoz. Az egységeket három csoportra (halandó, természetfeletti és hős) osztották, melyeket talpuk alapján tudunk megkülönböztetni. A hősök elvileg a legerősebb egységeink, de sajnos ezt az elnevezésük nem tükrözi. Az egyiptomiaknál még találkozhatunk olyan fantáziadús nevekkel, mint "pap" és "fáraó", de a többi nép még ennyit se kap: szimplán "Heroic Greek Herónak" meg "Norse Mythic Herónak" hívják a bajnokaikat.

A korszakváltás volt az Age of... játékok egyik kulcspillanata, magától értetődő volt, hogy a társasjátékból sem maradhat ki! Itt is lehetőségünk van korszakot váltani a next age kártyával, persze jó drágán. Ez növeli a kezünkben tartható lapok mennyiségét és egyben a toborozható egységek listáját is. Sajnos azt, hogy melyik korban vagyunk, nincs mivel jelölni, fejben kell tartanunk (mi amúgy egy nem használt egység segítségével vettük le ezt a terhet a vállunkról). Érdekesség, hogy a kezdő korszakra a szabályban mindenhol Archaic Age-ként hivatkoznak, de a játékostáblákon már Ancient Age-ként szerepel.

Csata

Végül, utolsó akcióként elérkeztünk a harchoz, ami sokak szerint a játék egyik leggyengébb pontja. Megtámadni csak a mellettünk ülőt lehet, ennek gondolom az szerepe, hogy meggátolja az egy játékosra történő rászállás + agyonszívatás taktikáját.

Mindkét fél kiválaszt a kártyának megfelelő számú egységet, melyek közül mindig csak egy darabot küldhet harcba. Mindenki annyi kockával gurít, amennyi a választott lény ereje - ehhez még hozzájönnek az esetleges párosításokból eredő bónuszok -, majd az nyer, aki több hatost dobott.

Igen, tényleg ennyi a harc! Igen, ez tényleg azt jelenti, hogy egy darab vasvillás paraszt is képes kiirtani egy óriásokból és sárkányokból álló halálosztagot. Igen, ez tényleg ennyire random. Mint említettem, az esélyeinket némileg javíthatjuk azzal, ha a megfelelő lényt küldjük a csatába (például óriás ellen óriásölőt). Ez a gyakorlatban 3-5 plusz kockát jelent, amit a védekező épületek föl tudnak tornászni 7-re. Ha azt vesszük, hogy minden 6 kockából 1 mutat sikert, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a párosításokon nincs értelme túl sokat agyalni, hiszen még a legjobb esetben is csak egy pontnyi sikert lehet velük összehozni.

Ilyen harcrendszer mellett az embernek nincs igazán kedve csatázni, és az igazság az, hogy nem is nagyon érdemes. A győztes megkapja a legutolsó csata célkártyán szereplő győzelmi pontokat és lezúzhatja a másik egy épületét, elfoglalhatja egy területét, vagy elvehet tőle öt erőforráskockát. Ennek nagyjából a játék harmadától már a sokszorosát tudjuk begyűjteni egy kártyával (ráadásul a többiek is termelnek nekünk), úgyhogy igazán nem éri meg erre akciót pazarolni. Rombolni legfeljebb csak akkor érdemes, ha látjuk, hogy közel a játék vége, és a másik el akarja vinni az épületes célt. Ekkor érdemes lehet pusztítani egy kicsit, csak ilyenkorra már mindenkinek úgyis minimum egy páncélos-taktikai-nukleáris-zafírsárkány védi minden egyes utcakövét.

Vége

A játék akkor ér véget, amikor már nem tudunk több pontot felpakolni a kártyákra, vagy ha valaki megépíti a Wondert. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb tíz fordulót kell lejátszanunk. Ekkor kiosztjuk a maradék három kártyán lévő pontokat és végeztünk is.

Sajnos így egyáltalán nem azt a stratégiai-háborús élményt kapjuk, amit a doboz ígér. Mindenki próbálja megszedni magát az (egyébként kifejezetten jól eltalált) építős és termelési kártyákkal, lehetőleg minél kevesebb rizikót vállalva. Elég lelombozó, hogy már egy épületnyi különbség is jelentheti azt, hogy nem kapunk semmi pontot a játék végén. 

A tervező Glenn Drower egyébként olyan játékokat alkotott később, mint az állítólag remek Racoon Tycoon, és az ígéretes Lizard Wizard.

Az Age of Mythology nem örvend túl nagy népszerűségnek, de az a maroknyi lelkes játékos, aki még foglalkozik vele, igyekszik kihozni belőle a maximumot. Folyamatosan jelennek meg hozzá BGG-n szabályváltozatok és modulok, amikkel próbálják javítani a játék hibáit - különösen a harcot.

Az érzéseim kicsit vegyesek vele kapcsolatban, mert látom benne a potenciált, amit végül nem aknáztak ki. Ha egy pár évvel később jelenik meg, és készítőknek már lett volna annyi tapasztalata, hogy finomítsanak a győzelmi pont- és a harcrendszeren, akár kultjáték is válhatott volna belőle. Ha viszont ebben a formában ma jelent volna meg, perceken belül eltűnne a süllyesztőben.