Jó nagy viták övezték még annak idején az Abyss 2014-es megjelenését. Nem igazán tudtak megegyezni a felek, hogy vajon szép és jó is egyszerre vagy csak simán szép. Sőt, az is felmerült, hogy vajon tisztességes dolog-e ennyire szépnek lennie, ha közben nem is jó (hiszen ezzel megtéveszti azokat a vásárolókat, akik azt hiszik, hogy ha valami szép, akkor mindenképpen jó is).

A vitának egyébként jó alapot adott, hogy több díjra is jelölték az Abysst, de elvinni csak a szépségért járót sikerült neki.

Akkor azt gondoltam, hogy majd jól beszerzem az Abysst és én leszek az, aki igazságot tesz. De aztán sorra jöttek az újabb és újabb játékok és az Abyss szépen elúszott mellettem. Öt évet kellett várnom, hogy egy baráti pár egyszer csak beállítson egy példánnyal én pedig kideríthessem, hogy mi az igazság.

Csukafejes

Az óceán mélyén fekvő Sargasso birodalmában járunk, ahol az intelligens halak éppen önkormányzati választásokat tartanak. A játékosok célja, hogy a segítőik támogatásával minél több nagy hatalmú lordot maguk mellé állítsanak és velük győzelmi pontokat érő választási körzeteket szerezzenek meg.

Jó kis sztori nem? Régen, amikor az Abyss megjelent, még nem volt divat a társasjátékok történetét is ismertetni. Most már egy tízperces Skullhoz is egész oldalas sztorit mellékelnek. Itt viszont maximum a doboz hátulján találhatjuk meg a történetet egy rövid bekezdés formájában. A részleteket nekünk kell összerakni a szabályokban elrejtett utalásokból.

Maga a játék tényleg nagyon szép. A kártyákon a sötét háttérrel jó párost alkotnak az élénk, világító színek. A tábla víz alatti tanácstermére jó érzés ránézni. Kár, hogy amúgy gyakorlati funkciója nincs azon kívül, hogy rendszerezi a lapokat. Egyedül a dobozzal nem voltam kibékülve. A sötétből kibámuló mogorva mélységlakó nekem túlzottan majomszerű vonásokkal rendelkezik. Ha rajtam múlt volna, ide valamivel halszerűbb karaktert választottam volna.

Szóval itt a víz mélyén kell lordokat irányítanunk. Akkor ez a Lords of Waterdeep?

Amikor egy játékos sorra kerül, három dolgot tehet. Először is megpróbálhat követőket szerezni magának a pakliból. Ez a játék legösszetettebb és egyben leghangsúlyosabb része. A soron lévő játékos sorra csapkodja fel a különböző színű és értékű követőkártyákat és ha szimpatikusat talál, akkor elviheti azt - de ha egy kártya helyett újat kért, akkor már nem térhet vissza a régihez. 

Igen ám, de az éppen felcsapott kártyára mindenki másnak elővásárlási joga van. Ez azt jelenti, hogy a soron lévő játékos csak akkor vehet el egy kártyát, ha az senki másnak nem kell. Ha más is igényt tart rá, akkor bukta a lapot és aki lecsapott rá az kénytelen neki gyöngyben (ami a helyi fizetőeszköz) megtéríteni az árát. A játékos tehát elvihet egy korai lapot, ha nem akarja, hogy a többiek jó kártyákkal gazdagodjanak (viszont így neki nem jut majd gyöngy), de megteheti azt is, hogy kivár egy hasznosabb kártya reményében - ezzel viszont azt kockáztatja, hogy a többiek megkaparintják azt.

A követőkártyák között megjelenhet egy murénára hajazó szörny portréja is. Vele meg lehet küzdeni, ha a játékos úgy kívánja. Harcrendszer nincs, a szörnyek automatikusan legyőződnek. Viszont ha valaki úgy dönt, hogy nem harcol velük (mert inkább követőkártyákat szeretne), akkor a következő szörny legyőzéséért járó jutalom mindig egy kicsit magasabb lesz. Ismét azt kell mérlegelnie a játékosnak, hogy megéri-e idejekorán elvinni a döglött murénákért járó díjat, vagy kivárni egy magasabb summát - de ezzel egyben azt is megkockáztatni, hogy valaki más viszi el azt.

Ha a játékos nem szeret kockáztatni, akkor elvihet valamennyit a korábban eldobott követők közül. Ezek rendszerint kis értékű lapok, de a játék előrehaladtával egész szép mennyiség halmozódhat fel belőlük. Itt is el kell kapni a jó pillanatot, nehogy mások vigyék el a szajrét. 

Végül, a játékos a megszerzett különböző színű és értékű követőit lordokra költheti. Ezek mind győzelmi pontokat érnek, valamint lehet valamilyen különleges képességük is. A legerősebb lordok általában rendelkeznek egy kulccsal is. Ha három kulcsot összeszedünk, akkor vennünk kell a közösből egy "ingatlant". Ez általában tekintélyes mennyiségű győzelmi pontot kínál, de egyben el is veszi a kulcsos lordjaink képességét. Ismét mérlegelni kell, hogy megéri-e azokért a pontokért beáldozni a remek lordjainkat.

A játék akkor ér véget, ha az elérhető lordok száma egy kritikus mennyiség alá csökken vagy ha valaki megszerezte a hetedik lordját. Végül természetesen az nyer, aki a legtöbb győzelmi pontot szedte össze.

Nem! Itt vízalatti városokért harcolunk. Akkor ez az Underwater Cities!

Sajnos, mint minden játék, ez sem működik bármennyi játékossal. Ketten elég monotonná tud válni a vásárlás és a licitálás, kvázi egy gyöngy vándorol ide-oda a játékosok között. Az Abysst négy főre tervezték, négyen is kell játszani.

Észrevetted, hogy milyen sokszor írtam le a kockázat és mérlegel szavakat az előző szakaszban? Az Abyss nem más, mint egy stratégiai elemekkel megbolondított nagy-nagy push-your-luck típusú társasjáték. Minél nagyobb kockázatot vállalsz, annál nagyobb nyereményt vihetsz el, de annál nagyobb a bukás esélye is.

A játék ellenzőinek ez a legnagyobb ellenérve. Valójában az egész csak egy halakkal (és fejlábúakkal) megbolondított huszonegyezés, csak nem kaszinó zsetonokat használ, hanem gyöngyöket. A másik tábor (köztük én is) pedig azt állítja, hogy ha nem is változik minden arannyá, amihez Bruno Cathala hozzáér, a mester azért nem tud annyira mellényúlni. Az igazi kihívás itt az volt, hogy hogyan lehet ebből a botegyszerű mechanikából kihozni valamit, ami leköti a komplexebb játékok kedvelőit is.

Az Abyss legfőbb erénye, hogy pörög, méghozzá nagyon. A játékosoknak folyamatosan egy döntést kell meghozniuk: "kell vagy nem". Ezt azért viszonylag hamar ki lehet sakkozni. Ráadásul a leghosszabb rész - vagyis a követők szerzése - alatt a többi játékosnak is figyelnie kell, így a holtidő kifejezetten kicsi.

Úgyhogy ha zavar, ha valaki órákat képes ülni egy lépés fölött, akkor mutasd meg neki az Abysst!