A börtönökben számos különböző program segíti az elítéltek reintegrációját, vagyis visszailleszkedését a társadalomba. Fogarasi Ottó úgy döntött, hogy a társasjátékokon keresztül fejleszti azokat a készségeiket, amikre a szabadulásuk után szükségük lehet. A program végeztével megkértem, hogy meséljen a tapasztalatairól, a program jövőjéről és a rabok kedvenc játékairól.

Ez egy kétrészes interjú, aminek éppen az első részét olvasod. A második részt ide kattintva éred el.

Ludens: Légyszíves mesélj magadról! Mivel foglalkozol, hogyan kerültél kapcsolatba a társasjátékokkal?

Fogarasi Ottó: Ifjúságsegítő és grafológus végzettségem van, jelenleg szociálpedagógiát tanulok a főiskolán, már csak a szakdolgozat van hátra. A Megálló csoportnál kezdtem önkénteskedni, most a Zöld Kakas Líceumban teszem ezt, illetve a Váltó-Sáv Alapítványnál dolgozok.

Gyerekkoromban a tesómmal, unokatesómmal Macskafogóztunk, játszottunk klasszikus Ki nevet a végént, Élve fogd elt és amőbát. Egy másik unokatesómnál vidéken megismertem a Rizikót, akkor voltam 11-12 éves. Aztán a társasjátékokkal volt egy marha nagy szünet. Egyet-egyet persze megismertem és játszottam, de nem rendszeresen. Aztán a Catan volt az első, amit családilag beszereztünk, de nem tudom, hogy hány éves voltam. Onnantól kezdve jött a többi játék, egyre komolyabbak. Most már elég szép gyűjteményem is van. Játékokat egyrészt saját célra veszek baráti körnek, másrészt azért, hogy a suliban tudjam őket használni. Valamit pont a börtönös gyakorlat miatt vettem meg.

Ludens: Honnan jött a program ötlete?

F. O.: Egyrészt valamiért érdekelt, hogy milyen a börtönvilág, hiszen ritkán nyer oda betekintést az ember. Másrészt úgy gondolom, hogy azt tudom hitelesen képviselni, amit szeretek és mivel az utóbbi években elég nagy társasjáték lázban égek, valamint az egyik szakterületem az élménypedagógia így adta magát a dolog.

Amerikában vannak olyan programok, hogy raftongolni viszik a rabokat meg sziklát mászni, de itthon nyilván ilyenre nincsen lehetőség. Nem csak anyagiak miatt, hanem a hozzáállás is más. Sokan kitiltják inkább a civileket a börtönökből.

Ludens: Mi volt a program célja?

F. O.: A végcél, hogy segítsük a rabok szabadulás utáni reintegrációját, hogy olyan kompetenciákat fejlesszünk, amik szükségesek lehetnek a szabadulás után. Még nem találtam róla tanulmányt, de azért elég evidens, hogy egy társasjáték milyen fejlesztő hatással tud lenni az emberre. Nyilván egy száz óra körüli gyakorlat nem elegendő, de valamit talán el lehet ültetni a fejekben. Kérdeztem is, hogy mi az, amire szükségük lehet, de erre nem igazán tudtak válaszolni.

Nyilván fontos kompetencia az érzelmi intelligencia, a döntéshelyzetek gyakoroltatása. A társasjáték arról szól, hogy szabályokat kell tanulni rögtön az elején. Annyi könnyítés van, hogy a társasjátékban a szabályok azért vannak, hogy élvezzük a játékot – az életben ez nem mindig így van, ott nehezebb néhány szabályban értelmet találni adott esetben.

Tehát ingereket kell adni nekik, hogy tudjanak alkalmazkodni olyan szituációkhoz, ahol be kell tartani szabályokat, ahol előre kell gondolkodni egy lépéssel és ahol stratégiát kell alkotni.

Ludens: Hogyan választottátok ki a résztvevőket?

F. O.: Sajnos nem olyan mértékű a szervezettség ott bent, mint amire én számítottam. Ez részben abból is adódik, hogy a börtönnek azt hiszem, olyan száznegyven százalékos a túlterheltsége, az állomány viszont kevés hozzá. Vannak büntetés-végrehajtási tisztek és van egy reintegrációs osztály. Az én tereptanárom a kulturáért és oktatásért felelős reintegrációs tiszt volt.

Alá kellett írnom egy lapot, hogy mindig a napszaknak megfelelően fogok köszönni a raboknak, kötelező jelleggel magázódok velük és választanom kellett magamnak egy megszólítást is. Ez lett végül a Tanár úr. A magázódás nem szokványos a munkában, először nehéz is volt, de hamar belejöttem.

A magánzárka szintről választottuk ki a résztvevőket. Itt részben azok laknak, akik a börtönön belül is kaptak még valamilyen büntetést. Az őr egyesével kinyitotta az ajtókat, a tereptanárom elhadarta a program ötletét és ha valaki ott helyben azt mondta, hogy igen, akkor jöhetett. A magánzárkásokról azt kell tudni, hogy egy órát tölthetnek kint egy kis udvaron és, ha jól tudom, még egy órát a könyvtárban. Ezen kívül minden időt a cellában kell eltölteniük – ahol a névvel ellentétben ketten vannak.

Mondták is, hogy tulajdonképpen bármit csinálunk, annak ők csak örülnek.

Ezért kevesen is voltak, akik nem jelentkeztek. Életkorra 21 éves volt a legfiatalabb és 61 a legidősebb, átlagosan 28-30 év körül voltak. Így jött össze a csoport, ami azért elég nagy változáson ment keresztül. Nem mindenki ért rá mindig. Adott időpontban jár be a fodrász, valakinek gyógyszerbeállításra kell járnia, vagy van az úgynevezett „spájzolás”, amikor kaját hoznak nekik. Volt olyan is, hogy valaki egy másik szintről meghallotta, hogy van ilyen program és csatlakozni akart, de egyszer ketten összebunyóztak egymással (nem az én foglalkozásom alatt), ők akkor nem jöhettek el.

Egyszer tizenkét főre duzzadt a létszám, aztán tizennégyre is. Azt már nehéz volt kezelni elég kaotikus állapotok voltak. Harminc alkalmat terveztem, végül huszonkettő sikerült.

Ludens: Hogy zajlott egy foglalkozás?

F.O.: Az volt a tervem, hogy különböző típusú játékokat viszek be, hogy lássam, mi az, amire a legjobban rákapnak és aztán abba az irányba megyek tovább. Igazodni kellett a változó létszámhoz és az időbeli korláthoz is. Egy alkalom két és fél órás volt.

Amikor tudtam, akkor részt vettem én is a játékokban, de volt, amikor létszám miatt nem lehetett. Próbálkoztam csoportbontással (amikor tizennégyen voltak), de az nem működött: vagy rosszul csináltak valamit, vagy elvesztették a motivációjukat, ha nem voltam ott. Az egyébként a suliban is igaz, hogy ha eljövök egy csoporttól, akkor az „behal”, újra be kell indítani. Itt is nehéz volt, türelmetlenek voltak, nehezen hagyták, hogy elmagyarázzam a másik csoportnak a szabályokat.

Őr nem volt velem általában. Volt két „kultúrosnak” mondott rab, akik kísérték a többieket. Ők ott voltak végig a foglalkozás alatt a könyvtárhelyiségben és az is a feladatuk volt, hogy ha bármi baj lenne, akkor közbelépjenek. A résztvevők között volt azért egymásnak feszülés, egymásnak szóltak a rabok, de tettlegességig nem jutott el a dolog. Volt olyan, hogy ha sokan visszavonultak, akkor a kultúrosok is beálltak (például, ha épp ment a spájzolás, akkor szinte az egész szint lement).

Van egyébként a börtönnek saját társasjáték készlete. Láttam bent Scrabble-t, Rizikót és egy Activityt, amit valószínűleg nem nézett meg a vásárlója, mert egy felnőtt változat volt.

Ludens: Mikkel játszottatok bent?

F.O.: Első alkalommal a Dixitet vittem, mert az ugye más, mint megszokott és a kártyákat is lehet másra is használni. Például bemutatkozásra: mesélj magadról a kártyalap segítségével. Ezt szerették is. Érdekes volt, hogy ugye Mesélőnek hívják azt, aki valamit mond a kártyáról. Ők ezt szó szerint vették és pár mondat erejéig elkezdtek mesélni („egyszer volt, hol nem volt...”). Később írtunk is meséket a kártyák használatával. Volt egy foglalkozás, amire hátrányos helyzetű gyerekek jöttek el, és a kártyák alapján írtak meséket nekik.

A kvíz típusú játékok, mint a Terra, a Gambit és az Ország-város bejöttek nekik. Viszont volt egy, aki műveltebb volt sokkal a többieknél, ő toronymagasan vert mindenkit. Akkor láttam, hogy többeket frusztrál, hogy sokadjára sem éri őket sikerélmény. Valószínűleg ezért volt az, hogy amikor újra kvíz játékokat vittem, mást akartak inkább.

A Dobble valószínűleg a gyerekes rajzok miatt nem tetszett nekik, nem vonzotta be őket egyáltalán.

A Száguldó Robotok meg a Panic Lab egy-kettőnek bejött, a többieknek viszont nagyon nehezen ment és emiatt nem is tudtak mit kezdeni vele. A Száguldó Robotoknál sokszor volt, hogy valaki mondta, hogy megvan és közben a robot a tábla közepén – ahol a közelben sincs fal – megállt. Pedig közben egymásnak magyarázták, hogy mi a szabály. A játék alatt sokan kivonták magukat ezért ezeket nem vittem többször.

A Hanabi volt az egyetlen kooperatív játék. Azzal nagyon nem tudtak mit kezdeni. Értették a szabályokat, de az együttműködés nekik olyan fogalom, amit nem ismernek, nem tapasztaltak meg. Az első játékban négy pontot értek el (egy sort kiraktak kettesig, meg még két egyest). Elment a kedvük, nehéz volt őket motiválni, hogy próbáljuk meg még egyszer, de végül sikerült. Második játékra 22 pontot szereztek, harmadjára 27-et. Éreztem, hogy kimerültek tőle, úgyhogy tovább nem piszkáltam őket.

A kedden érkező második részben Ottó még több bent játszott játékról és a program lehetséges jövőjéről mesél.