Így ábrándultam ki a világ legjobb játékából
2021. január 26. írta: PixelDrake

Így ábrándultam ki a világ legjobb játékából

Sosem rejtettem véka alá, hogy engem bármilyen társasjáték meg tud venni kilóra, ha van benne legalább egy az alábbiak közül:

Fantasy | Minik | Látvány

Nem csoda hát, hogy úgy vártam a Gloomhaven reprintjét, mint a messiást, főleg, hogy a fantasztikus Pandemic Legacy első része után mindent akartam, ami legacy. Minél többet olvastam róla, annál jobban meg voltam győződve róla, hogy ezt a játékot személyesen nekem találták ki. Sztori, kampány, minik, unlockolható karakterek, matricák, borítékok, mindez fantasy környezetben. Lenyűgözött, hogy majdnem száz küldetésen tizenhét különböző hőssel masírozhatunk végig. Hogy mindegyik sokféle irányba fejleszthető a kártyák vásárlásával és felmatricázásával.

A Gloomhaven magyar címe ugyebár Homályrév. Én mindkettőt használom rá, attól függően, hogy melyik jut éppen eszembe.

Amikor megérkezett a csomag, csak úgy suhantam vele haza a plusz tíz kilós teher ellenére is. Leemelve a doboztetőt, szinte már láttam magam előtt leperegni azt a rengeteg játékórát, amit majd kardozással és felfedezéssel meg az új karakterek bontogatásával töltünk majd. Mielőtt belevágtunk volna, gyorsan ecsetet ragadtunk, hogy kifestett figurákkal álljunk neki a kampánynak.

gloomhaven1.jpg

A kép forrása: https://boardgamegeek.com/user/Cephalofair

Aztán jött az első parti: szokásos klisés fantasy bevezető, majd egy egyszerű szörnyöldösős küldetés. Lecsapkodtuk a szörnyeket, felírtuk az XP-t és izgatottan ragasztgattuk fel a matricákat. Még azt sem bántuk, hogy kissé hosszúra nyúlt a kaland a sok szöszölés miatt, mert gyakorlott játékosok lévén tudtuk, hogy ez jelentősen csökkenni fog, ha belerázódunk a szabályokba.

Aztán jött a második parti: szokásos klisés fantasy felvezető, majd egy egyszerű szörnyöldösős küldetés. Kicsit hasonlított az előzőre, de gondoltam, hogy még bőven az elején vagyunk, nem fogja rögtön ellőni a játék az összes puskaport. A játékidő majdnem ugyanolyan hosszúra nyúlt, pedig most kevesebben ültünk az asztal mellett. Sebaj, az új matricák ragasztgatása minden időt megér.

Harmadik parti: szokásos klisés fantasy felvezető, majd egy egyszerű szörnyöldösős küldetés. Ekkor tette fel Isra a nagy kérdést, hogy „de ugye nem mindig csak olyan questek lesznek, ahol csak ölni kell?”. Én kapásból rávágtam, hogy nem, hiszen egy ennyi ember által ennyire értékelt játék nem lehet ennyire egysíkú. Végül ugyanannyi idő alatt végeztünk a kalanddal. Ekkor kezdtem el kutatni valami módszer után, amivel gyorsítani lehet a játékot, mert bármilyen jó a játék, nem szeretném három órás etapokban lenyomni a majd’ száz küldetést.

gloomhaven2.jpg

A kép forrása: https://boardgamegeek.com/user/Cephalofair

A negyedik alkalomnak felkészültebben vágtunk neki: a szörnyek vezérlésére appot töltöttem le, ami mind a kipakolást, mind a játékidőt jelentősen megkurtította. Ha jól emlékszem, itt fordult elő először, hogy elbuktuk a(z egyébként a szokásos klisés fantasy felvezető utáni egyszerű szörnyöldösős) küldetést.

Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol hallgatnom kellett volna a belső hangomra, ami nem azért kesergett, mert elvesztettük kalandot, hanem azért, mert így újra neki kellett mennünk. Fölmerült, hogy mielőtt tovább haladnánk, csinálni kellene pár mellékküldetést, hogy erősebbek legyünk, és akkor kisebb eséllyel veszítünk. Jó ötlet, csak hát akkor meg ugye nem haladunk a sztorival és mennyi van még hátra....

Az ötödik, hatodik és hetedik partik mind-mind ugyanúgy teltek: ölj meg mindenkit a térképen; menj be egy ajtón és ölj meg mindenkit a térképen; szerezz meg valamit, és aztán ölj meg mindenkit a térképen. Emlékszem, hogy amikor felcsaptam a küldetésfüzetet, felsóhajtottam, hogy „jajj ne, már megint kill all monsters”. 

gloomhaven3.jpg

A kép forrása: https://boardgamegeek.com/user/Cephalofair

Nem szórakoztunk jól, én pedig nem értettem, hogy mi a gond. Itt van az a játék, amit gyakorlatilag nekünk terveztek, annyi tízpontos értékelés van rajta, hogy beleroppan a BGG algoritmusa, és mi mégsem élvezzük. Dühös voltam. Dühös voltam a közösségre, amiért felpontozták és feltolták az elvárásaimat. Dühös voltam azokra, akik lepontozták, mert biztos ők vették el a kedvünket. Dühös voltam a Homályrévre, mert nem bírt beszippantani. Dühös voltam magunkra, hogy nem bírjuk élvezni ezt a remek játékot.

A stílussal minden rendben. Én szinte a teljes gyerekkoromat hűvös dungeonokökben töltöttem, térdig orkvérben gázolva. Akkor talán több időt kellene vele töltenünk? Lehet. De mégis mennyi időt kellene adni egy játéknak, hogy szórakoztatni kezdjen, ha hétszer három óra nem volt neki elég? A Gloomhaven egyszerűen túl sok volt. Túl sok idő volt kipakolni, túl sok időt vitt el egy küldetés, túl sokat kellett szöszölni a szörnyek mozgatásával és még az sem motivált, hogy ennyi játék után még mindig nem mozdult előre jelentősen a sztori.

Akkor kellett volna gyanakodnom, amikor a BGG-re valaki gyakorló feladatokat töltött fel, hogy segítsen megtanulni a szörnymozgatást.

Közben azért bontogattunk borítékokat, olvasgattuk a város történetét, de ezek egyike sem volt akkora hatással, hogy motiváljon még egy körre. Akadt azért nem csak szörnyöldösős küldetés is, de elenyésző arányban. Amúgy a folyamatos szörnycsapkodással sem lenne baj, ha nem csak a pálya alakja meg az ellenfelek mennyisége változna minden alkalommal. Egy legacy (és kampány) játék akkor lesz jó, ha játszatja magát. Ha minden egyes alkalommal meg tud újulni annyira, hogy tűkön ülve várd a következő fejezetet.

gloomhaven4.jpg

A kép forrása: https://boardgamegeek.com/user/Cephalofair

Te végigjátszottad a Pandemic Legacyt? Ha igen, akkor hasonlítsd össze gondolatban a legelső és a legutolsó küldetést. Mintha két külön játék lenne! Az még megvan, hogy közben hová futott ki a történet? Nyilván, nem egy Trónok Harca, de pont volt benne annyi, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. Ráadásul minden történeti fordulat egyben játékmenetbeli fordulatot is jelentett.

Valami ilyesmit vártam volna a Homályrévtől, de ezt mégsem adta meg. Nem mást adott, hanem csak többet ugyanabból. Végül tizenegy hosszú küldetést toltunk le benne, mire én a végtelen optimizmusommal is azt mondtam: elég volt. Utána is dühös voltam, de már inkább azért, mert tudtam, hogy egy használt legacy játékot senki nem fog tőlem megvenni. Főleg, hogy pont akkor jelentették be a magyar verziót. Nagyszerű, tehát akkor vagy kihajítom az ablakon, vagy életünk végig itt fog elfoglalni egy fél polcot ez a kilenc kilós doboz.

Végül sikerült eladni, én pedig megkönnyebbültem, hogy nem fog minket tovább kísérteni a Gloomhaven. A legjobban az bosszant benne, hogy látom magam előtt, hogy Isaac Childres milyennek szánta ezt a játékot. Tudom, hogy remekmű is lehetett volna belőle, ha fele ennyi, fele ilyen hosszú küldetéssel próbálkozik és fele ilyen hosszú, de dupla ilyen izgalmas sztorit írt volna hozzá.

Nem fogom se pontozni, se értékelni a Homályrévet, mert a csalódottságom nem engedi, hogy objektíven lássam a játék jó tulajdonásgait. Ez nem is egy véleményposzt, inkább egy történet arról, hogy hogyan ábrándultam ki a világ legjobb játékából. Azért kíváncsi vagyok, hogy ha előbb találkozok a rövidített/egyszerűsített verzióval, a Jaws of the Lionnel, akkor mennyire alakult volna másként a viszonyunk. Vajon a tízküldetéses bevezető meghozta volna a kedvemet még tízszer annyi játékhoz?

 

 

Mint említettem, nem fogom értékelni a Gloomhavent, de elkerülhetetlen, hogy a következő posztban összevessem egy másik nagydobozos KS projekttel…

1611504639692_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ludens.blog.hu/api/trackback/id/tr2416401728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása