Redacted. Helyesebben [redacted]. Az a magyar fejlesztésű társasjáték, ami robbantott egyet Kickstarteren, majd a főbb magyar hírportálok oldalán is megjelent és aminek a tervezői még a Társasjáték Fejlesztők Napján is adtak interjút. Végül pedig Magyarországon nem jelent meg, mert itthon nem akarta senki támogatni. Emiatt, aki lecsúszott a Kickstarter kampányról (mint jómagam), az igen nehéz helyzetben van, ha szeretné kipróbálni, kivéve, ha sikerül kifognia egy bemutató napot valamelyik játékos klubban.

Aztán egyszer csak megjelent egy poszt róla az egyik Facebook-csoportban és elkezdtek ömleni a szarozós kommentek a teljes randomitást és átláthatatlanságot kritizálva. Végül magam is megkaptam a lehetőséget, hogy élőben kipróbálhassam a játékot. Indulás előtt még egyszer átfutottam a többhetes poszt kommentjeit. Magamban már azt kezdtem el tervezgetni, hogy ha tényleg olyan pocsék, mint azt hirdetik, akkor majd írok róla valami visszafogott hangvételű kritikát, vagy inkább elsunnyogom az egészet, mert olyan lelkesnek és szimpatikusnak tűntek a fejlesztők. Aztán megérkeztünk a klubba, belecsaptunk a szabálymagyarázatba, én pedig gondolatban föltettem a kérdést minden fórumozónak: Ti ugyanezzel a játékkal játszottatok?

Kalandunk a hidegháború idején játszódik, egy nagykövet fogadásán. Nincsenek se zombik, se mágia, van viszont néhány fontos akta, ami a nagykövet úr birtokában van, és bizonyos nagyhatalmak azt szeretnék, hogy ez a helyzet változzon. Vagyis a saját aktájuk legyen betonba öntve egy lezárt bőröndben egy atombunker közepén, míg az ellenségről szóló iratok az ő asztalukon. Ezért el is küldenek pár ügynököt, hogy amíg a nagykövet és vendégei a drága pezsgőt kortyolgatják az aulában, addig ők tulajdonítsák el az iratokat és lépjenek meg velük, lehetőleg feltűnés keltése és anélkül, hogy egy zongorahúr jelenne meg a nyakuk körül... A misszió annyira titkos, hogy az ügynökök csak azt tudják, hogy egy vagy több társukat is a helyszínre rendelték, de a kilétüket már nem közölték velük.

A titkosügynökök tehát szabadon mászkálnak a követségen, egészen addig, amíg össze nem futnak egy másik ügynökkel. Ekkor háromféle dologgal próbálkozhatnak: elsétálnak egymás mellett, interakció nélkül; segítik egymást mondjuk egy tárgy átadásával, vagy harcolnak. Ez utóbbi fegyverekkel történik, kő-papír-olló rendszerben. A győztes dönthet, hogy megsebzi a vesztest (ezzel lassítva őt), elvesz tőle egy tárgyat vagy kivallatja. Ez utóbbi elméletileg lehetőséget biztosít arra, hogy megismerje a másik megbízóját, ám soha nem biztos a kimenetele: sem a vallató nem tudja meg biztosan, hogy a másik hova tartozik, sem a vallatott nem fogja tudni, hogy kiderült-e róla információ. Ez a bizonytalanság az, ami izgalmassá teszi a játékot, ugyanis biztos módszerek hiányában kénytelenek vagyunk a többiek viselkedéséből következtetni a hovatartozásukra.

Közben mozoghatunk a különböző szobák között, használva azok képességeit: feltúrhatjuk a raktárat, szerezhetünk plusz fegyvereket, röntgennel megleshetjük ellenfeleink tárgyait, a távolból figyelhetjük őket a kameraszoba segítségével, stb. A győztes az, aki megszerzi az ellenfél aktáját, majd hív egy helikoptert a pincében található rádiószobából és fölsiet a tetőre. Ha sikerül elrepülnie a helikopterrel, vége a játéknak. Ha fölrobbantják előtte a helikoptert, vagy a lépcsőn fölfelé rohanva kiüti a fogát egy bokszer, akkor bizony gondban van.

Szabályait tekintve ennyi a [redacted], összetevőit tekintve pedig nagyon kicsi szerencse, sok memória és még több taktika, valamint blöffölés. Itt a pókerarcú játékosok vannak előnyben, valamint azok, akik egy szál fegyverrel, kezükben az ellenfél aktájával is halál nyugodtan sétálgatnak fel-alá, mintegy rávéve a többieket, hogy ne őt támadják. Játékostársaink hovatartozásának kiderítése nem könnyű feladat, még többszöri vallatással sem. Elengedhetetlenül szükséges viszont, ugyanis a végeredmény szempontjából nagyon nem mindegy, hogy a tető felé rohanó párból kit késelünk le a sötétben... Ezért ha biztosra akarunk menni, kénytelenek leszünk más taktikákhoz folyamodni. Például színlelhetünk valamilyen viselkedést. Vagy átlökdöshetjük a másikat a röntgenkapun. Vagy megvárhatjuk, amíg más kivallatja helyettünk, mi pedig végignézzük az egészet videón. A szervezők hangsúlyozták, hogy a játékban abszolút megengedett a beszéd (az igazmondás viszont nem kötelező), egyedül a kártyák indok nélküli megmutatása tilos.

A játékidő nagyjából 1,5-2 óra, ami tömény izgalommal és a többiek arcának fürkészésével fog telni. Szerencsére gondoltak azokra is, akik inkább kettesben szeretnek játszani, ők egy félkooperatív, küldetésekkel megtűzdelt verziót játszhatnak.

Az egyetlen dolog, amivel nem voltam kibékülve, az az ár volt. A Kickstarteren a legolcsóbb lehetőség 12 ezer forint körül mozgott, ami ennyi tartozékért (három tábla, kártyák, fa ügynökfigurák, fazsetonok és lapkák) kicsit borsosnak tűnik. Tudom, tudom, a kiadó határozza meg az árat és nyereségesnek kell lennie, stb, de ha még pár ezrest ráfizetek erre az árra, akkor már figurás társast vehetek magamnak, 40 műanyag harcossal és óriási térképpel. Persze a két játék teljesen más élményt nyújt és nincs is értelme összehasonlítani őket, de ez sajnos nem csak nekem fog feltűnni.

Ettől eltekintve viszont a [redacted] kimondottan szórakoztató, pergős és izgalmas. A hidegháború és a fejben lejátszott sakkjátszmák kedvelői bátran szerezzék be - amint lehetőségük nyílik rá.