A gomba nem szaporodik annyira, mint Budapesten a kijutós játékok. Ez egyrészt nagyszerű dolog, hiszen végre van valami modern nemzeti sajátosságunk is a külföldi vendégek lehúzására szakosodott romkocsmákon kívül. Másrészt viszont a nagy számok törvénye alapján azért a nagy szórásba be-bekerül egy-két igénytelen darab és megjelennek a WC-papír gurigára felírt kódszámot és a ragadós, mocskos, filctollal összefirkált fatákolmányt használó, dohszagú pincejátékok is.

Szerencsére az igénytelenség kevésbé jellemző a kijutós játékokra, ami inkább jelen van (de legalább ugyanannyira zavaró), az az ordító koncepciótlanság. Egyszerre van a szobában gramofon, Commodore 64, írógép, hűtő, modern széf, sétapálca, gyertya, kólásüveg. Nem meglepő, hogy ezt a katyvaszt már meg sem próbálják történetbe erőltetni. Itt a szoba, juss ki belőle és túrj fel mindent pont olyan ész nélkül, ahogy mi berendeztük.

No ennek az ötlettelenségnek és kapkodásnak ad egy durva nagy pofont a Horrorlegendák. Ez az a játék, amire akkor számítottam, amikor először beléptem egy élő játék szobájába. Az egészet összefogja egy kerek, kidolgozott sztori, ami a játék során tovább fonódik. Van a játékosoknak konkrét célja és indoka, hogy a helyszínen járnak. Az atmoszféra (pár funkcionális dolgot leszámítva) teljesen korhű igényesen kidolgozott. Mi a Hasfelmetsző Jack kalandot választottuk, tehát a továbbiakban a viktoriánus sorozatgyilkos házáról lesz szó.

A játék egy hosszúra nyúlt ismertetővel kezdődik, amiben elmagyarázzák nekünk, hogy ez miért nem egy átlagos kijutós játék. Nincsenek kulcsos lakatok és nem kell semmit feltúrni vagy felforgatni, a szerencsefaktor teljesen ki van zárva. A feladatok egymásra épülnek és akár vissza is utalnak egymásra.

Ami igazán egyedivé teszi ezt a játékot a többihez képest az a karakterlapok bevezetése. Mindenki egy adott szereplőt testesít meg a Jack-sztoriból, egyedi képességekkel (tehát van olyan feladat, amit csak az adott ember tud megoldani) és egyedi célokkal. Igen, a két fő cél (az áldozat megmentése és a kijutás az égő házból) mellett még mindenkinek egy kicsit a saját szakállára is nyomozni kell, ha száz százalékosan akarjátok teljesíteni a szobát - és ezzel megismerni a teljes történetet.

Nehéz egy ilyen játékról úgy írni, hogy ne essek bele a spoilerezés sötét vermébe, ezért megpróbálok inkább néhány fontosabb momentumot kiragadni (még több részletért olvassátok el a Húzópakli blogot vezető kollégám írását). Először is ezúton szeretnék biccenteni egyet a csapat felé, akik azzal kezdték a bevezetést, hogy megdicsérték a cthulhus pólómat - kiderült, hogy ők is nagy rajongói a csápos szörnynek.

A játék maga bár kemény témát dolgoz fel (őrült sorozatgyilkosok), abszolút nem ijesztgetős, nem látni vért, belsőségeket és csak annyira stresszes, mint bármelyik másik kijutós játék. Ez azért fontos, mert többen visszautasították a részvételt arra hivatkozva, hogy nem akarnak horror játékban részt venni. Az atmoszféra teljesen korhű, az összes szereplő és adat abszolút hiteles az 1888-as eseményeknek megfelelően.

A feladatok színtisztán logikai jellegűek, tehát számok, betűk és egy kis elvont gondolkodás visz majd titeket előre, hogy kimentsétek szegény lányt - vagy legalább magatokat - a csapdából. Mi egyébként nem tudtunk mindent megoldani, de ezért nem hibáztatom a játékot: segítséget is kaptunk, nem is keveset, inkább rajtunk múlt.

Negatívumok? Nos, én több lámpát is el tudtam volna viselni a szobában, főleg a lakatok előtt guggolva jött volna jól még egy kis fény, de ez nyilván a hangulatkeltést is szolgálja. Komoly hiányosságot nem tudok említeni, csak egy tanáccsal szeretnék szolgálni az ajánló végére: ha még nem játszottál kijutós játékot/élő játékot, ne ezzel kezdd, mert lehet, hogy utána a többi szörnyen bárgyúnak fog hatni.

Kijutós játékot játszanál, de nem tudsz dönteni? Olvasd el, hogy hol járt már a Ludens csapata, hogy segíthessünk a döntésben!