Heroes of Might and Magic. A játék, aminek csak harmadik része létezik (sokak szerint). A játék, amihez még ma is születnek modok. A játék, ami egyesítette magában a körökre osztott stratégia és a szerepjáték vonásait. A játék, aminek köszönhetően a fabánya és a vödörbánya kifejezések a mai napig értelmezhetőek néhány embernek. A játék, aminek egy használható Android portjáért még mindig a fél lelkemet odaadnám.

Körökre osztott stratégia lévén a Heroes szinte ordított azért, hogy valaki társasjátékot csináljon belőle. Éreztem ezt már akkor is, amikor megjelent a játék, pedig akkor még egyáltalán nem voltak divatban az összetett társasok (a Rizikó maga volt a háborús stratégiák csúcsa). Egészen a hatodik részig kellett arra várni, hogy egy kiadó fejében is megfoganjon végre ez az ötlet. De sikerült-e vajon az örök klasszikust átültetni társasjáték formába, hogy ott is örökre rabul ejtsen minket?

Hát, nem. De ne szaladjunk ennyire előre...

A Heroes táblás játék a hatodik rész hőseit és lényeit használja (ami már alapból végzetes hiba, de még megbocsátható), továbbá, hogy a hardcore playerek kedvében járjon, a játékmenetet szolgai módon másolja. Tulajdonképpen ez az a pont, ami miatt már az elején bedől az egész koncepció. Ami számítógépen órákon át élvezhető, az asztalnál ülve menthetetlenül unalmas lesz, ráadásul elég hamar. 

A konkrét játékmenetet nem szeretném hosszasan elemezni, hiszen valószínűleg az játszik majd ezzel (és az olvassa ezt a posztot), aki szerette a számítógépes verziót. Egy középkori várost irányítunk, ahol pénzért és nyersanyagért épületeket húzhatunk fel, ahonnan harcos lényeket vásárolhatunk a fantasy minden szegletéből. Ezeket a lényeket aztán egyetlen hatalmas harcos (hős) parancsnoksága alatt kiküldhetjük a várból portyázni, ahol további lényekkel küzdhetünk meg még több pénzért és nyersanyagért, valamint a hősünket fejlesztő varázstárgyakért. Később persze összeakadunk az ellenféllel is, aki hasonló tevékenységet végez, mint mi és általában az elpusztításunkban érdekelt.

Ez tehát a Heroes számítógépes és táblás játék összefoglalója. De most akkor miért is nem működik ez a koncepció két platformon? Az egyik válasz a változatosság hiánya. Egyszerűen lehetetlen átültetni a Heroes lényeinek és épületeinek sokféleségét egy táblás játékba. Nincs annyi szörny-token a világon, hogy mindenkit át lehessen hozni a játékból. De ha lenne is, mire lenne jó? A harcosok különleges képességei kimerülnek abban, hogy nagyobbat ütnek, vagy rá ütnek kisebbet, vagy többször kell megütni, vagy neki kevesebbszer kell megütnie valakit. Kész. Sehol egy tüzes pajzs vagy mágiaellenállás vagy feltámasztás vagy bármi, ami taktikázásra késztetne minket. 

Itt pedig el is érkeztünk a másik sarkalatos ponthoz, a harchoz. Sajnos a készítők úgy gondolták, hogy pont a harcrendszer az, amit nem kell szolgai módon egy az egyben átemelniük az eredeti játékból. Hiba volt. A társasban nem kell taktikázni az elhelyezkedésekkel, nem kell jól kombinálni a különböző lénytípusokat. Nem lehet várni vagy védekezni. Egyszerűen csak ütni kell és tűrni, hogy visszaüssenek, meg bedobálni minden varázslatot, amit összehúzgáltunk a fosztogatásaink során. Ahogy lényekről, a harcról is lerí az összecsapottság és az ötlettelenség.

Harmadszor, a játék egyszerűen unalmas. Sok minden megbocsátható egy játéknak, de ez sajnos nem. Sok a holtidő, kevés a tereptárgy és az ellenfél, a térkép pedig ugyan túl kicsi ahhoz, hogy többféle taktikát is ki lehessen alakítani, viszont pont elég nagy ahhoz, hogy a játékosok a végjátékig ne legyenek rákényszerítve az egymás közötti interakcióra. Ez békés farmolgatáshoz vezet, ahol a holtidő csak még unalmasabbá válik, hiszen tudjuk, hogy úgysem fog semmi olyasmi történni, ami minket veszélyeztethetne.

Így meg kénytelenek vagyunk végignézni, ahogyan a másik építkezik, kilovagol, megküzd a szörnyekkel egyedül, elfoglal pár bányát és legyárt néhány lényt, közben pedig tudjuk, hogy bármennyi élőhalott pókot vehet magának, úgysem kell tőle félnünk, mert mire a közelünkbe érne, lemegy a nap vagy vége a játéknak (vagy mindkettő). Ez hatványozottan igaz, ha többen játszunk, hiszen akkor három játékos körét kell végigunatkoznunk. Nem csoda, hogy hamar előkerül a telefon és a Facebook nyomkodás, ami minden játék halálát jelenti.

XP. Játék közben még XP-t is kell számolgatni, ráadásul azt is olyan vontatott módon, hogy inkább teher, mint öröm (valahogy ezt más játékban sikerült sokkal gödülékenyebben megoldani). Ennek tényleg csak annyi értelme van, hogy még jobban erősítse a Hereoes feelinget és még öt percet hozzádobjon minden játékos köréhez.

Hogy valami jót is írjak, az illusztrációk szépek, a kellékek minőségével nincs baj (elvégre egy fakockát és egy fahengert igen nehéz lenne elrontani). Sajnos ezzel ki is merült a pozitívumok sora. Mindenki jobban járt volna, ha inkább kicsit megerőszakolják a szabályokat és inkább a társasjátékokhoz igazítják őket, mintsem, hogy kihozzanak egy az eredetit gondolkodás nélkül utánzó, de gyakorlatilag élvezhetetlen alkotást.