Aki játszott már a DnD 4.0-val, valószínűleg egyetért abban, hogy a benne található harcrendszer inkább alkalmas egy táblás harci játékhoz, mint egy egy összetett szerepjátékhoz. Valószínűleg érezhették ezt a Wizardsnál is, mivel a rendszert teljes egészében a szerepjátékból emelték át a társasba, ami annyira bejött, hogy még a negyedik folytatásban is ugyanezt alkalmazzák majd, annak ellenére, hogy a DnD 5.0 már javában éli világát.
A Wrath of Ashardalon tehát a DnD társasjáték trilógia középső része, melyben a karakterek a falut a maga tüzes hegyéből terrorizálni ki-kilátogató, kimondhatatlan nevű vörös sárkánnyal küzdhetnek meg, összesen tizenkét kalandon át. A súlyos dobozban kb. negyven, kifejezetten mutatós figura lapul, köztük a legnagyobb a már a fedél levételekor kikandikáló Ashardalon, akinek óriási szárnyai mellett eltörpülnek a karakterek. A kidolgozottságra nem lehet panasz és szerencsére a szörnyek hozzák a DnD-ből megszokott változatosságot. Van itt ork, gonosz törp, ördög, kígyó, a Lovecraft-univerzumból átszabadult kultista, mindenféle torzulás és persze a védjegyzett beholder (más néven szemzsarnok) is.
Egyedül a játékos karakterek nem nyerték el a tetszésemet. A játék ugyanis felvonultatja az összes klisét, amit egy fantasy világtól várhatunk. Van elf lovag, törp harcosnő, ember pap, stb. Egyedül a gyíkember varázsló az, aki mind kinézetében, mind képességei terén megvillantja a kreativitás csíráját, de ő meg annyira jól sikerült, hogy mindenki vele akar majd lenni.
A játék majdnem véletlenszerűen generált labirintusokban játszódik, ahol általában valamilyen tárgy vagy személy felkutatása a feladat, időnként némi csavarral. Ha valaki a tábla széléhez ér, akkor új elemet illesztünk hozzá, amin minden esetben egy szörny is várja a kalandozókat. Verekedésből tehát nem lesz hiány. A szörnyek automatizáltak, tehát nincs szükség kalandmesterre, minden ellenfélnek megvan a maga taktikája, ami a kártyára van nyomtatva. Van aki a leggyengébbre megy rá, van aki direkt a legerősebbet szemeli ki, de van olyan is, aki elől jobb nem menekülni, mert ha utolér, akkor nagyobbat csap ránk, mintha simán melléálltunk volna.
A harc a karakterlap és a kártyákra nyomtatott képességek használatával történik. Kiválasztjuk, hogy melyik képességünkkel akarunk támadni, majd dobunk d20-szal és hozzáadjuk az aktuális támadó értéket. Ha túldobtuk a szörny védelmét, betaláltunk és létrejön a kívánt hatás. A legtöbb képességet bármennyiszer lehet használni (at-will), de vannak köztük egyszer használatosak is (daily), illetve nem sebző, de valamilyen hasznos dolgot megvalósító (utility) lapok is. A kulcs a sikerhez ezeknek a képességeknek a megfelelő kiválasztása, illetve a megfelelő időben történő alkalmazása, valamint a szörnyek taktikájának kiismerése (a szerencse mellett).
Szerencsére márpedig szükségünk lesz, mivel a játék nem éppen szűkmarkú a nehézséget tekintve. Minden körben, amikor nem jelent meg szörny, húznunk kell egyet a szívás (hivatalos nevén encounter) pakliból, ami válogatott finomságokat tartogat az elkényelmesedett kalandozók számára. A mérgezett nyilaktól kezdve a kóbor szörnyhordán át a semmiből lesújtó isteni átkokig minden csak arra vár, hogy a karakterek HP-ját és a feltámadást jelentő healing surge-ök számát nullára csökkentse. Halni tehát elég könnyű. Nekünk még úgyis csak éppenhogy-sikerült megoldani egy-egy kalandot, hogy könnyítésképp töredékére csökkentettem az encounter kártyák számát. Kíváncsi vagyok, hogy más hogyan boldogul ezzel.
Az Ashardalon tehát jó. Táblás-szerepjátékos-ameri jellege ellenére egyáltalán nem hosszú, 1,5-2 óra alatt tényleg megvan egy parti, hacsak nem kezd el valaki hosszú percekig gondolkodni a saját lépésén (azonban ez nem jellemzője a stílusnak). A küldetések szerencsére kellően változatosak, az első két tanuló kaland után sokkal változatosabb képet mutatnak, mint a Drizzt-ben, a trilógia harmadik részében (a francba, lelőttem a következő bejegyzés alanyát....)
Ami nem tetszett benne, az a kapkodva összerakott szabálykönyv, valamint az átgondolatlan térkép-lapkák. Nagyon csúnyán néz ki, amikor egy fal lapba út lap kapcsolódik, a következő kiadásban ezt valahogy jobban megoldották. A szabályok nem mindig elég összeszedettek, a sérülés, gyógyulás mente például nincs sehol részletesen kifejtve. Szerepjátékos vagy társasjátékos múlttal ez nem zavaró, de aki nem gyakorlott játékos, az könnyen megzavarodhat a szájbarágás hiányától. Hasonlóképp a rendelkezésre álló healing surge-ök mennyiségét csak egy elejtett megjegyzésből lehet megtudni az adventure bookból, ami nem éppen szerencsés.
Konklúzió? Fantasy figurás játék. Egyszerű, hangulatos, sárkányos. Ha bármelyik jelzőt szimpatikusnak találod, bátran tegyél vele egy próbát. Szeretni fogod.
