Igen, kedves olvasóm, velem már bizony fordult elő, hogy csaltam társasjátékban. Ami azt illeti nem is egyszer. Ráadásul mindig szándékosan, előre kitervelt módon. Ami a mentségemre szólhat, az az, hogy mindig legtöbbször a puszta jó szándék vezérelt. Három történetet osztok meg veled, ahol a helyzetet csalással oldottam meg és nem szégyellem beismerni.

Hallgasd meg a történeteimet, aztán oszd meg velem a tieidet!

A kártyazsonglőr

Tehát, ott vannak a régi gimnazista idők, amikor még Korda bácsinak köszönhetően mindenki pókerezett és óriási kártyásnak képzelte magát attól, hogy a táskájában hordott egy légyszaros szélű, búcsúban lőtt franciakártya-csomagot. A pókert már akkor se szerettem (sajnálom...), a társaságot viszont annál inkább, ezért gyakran csatlakoztam a hétvégi/délutáni kártyacsatákhoz - elvégre minden tevékenység lehet jó, ha lehet közben sört inni.

Történt egyszer, hogy fél füllel hallottam, amint a leendő ellenfeleim éppen arról beszélgettek, hogy előző nap megnéztek egy "profi póker csalás oktató videót" (valami másfél perces Svindlerek-utánzatot...) és szívesen kipróbálnák ezt élőben is, mert ha bejön, akkor rengeteg pénzt kereshetnek vele. Ettől a mondatfoszlánytól azonnal feljogosítva éreztem magam arra, hogy én is kipróbáljam a tudásomat az asztalnál, lehetőleg úgy, hogy egy életre elvegyem a kedvüket az éles meccsektől - hátha ezzel megkímélem őket pár törött bordától és monoklitól. A különbség kettőnk között annyi volt, hogy én nem egy "póker csalós videót" néztem meg előtte, hanem több százat. Ekkor ugyanis még aktívan bűvészkedtem...

Délután tehát összecsaptak a kártyák és az ingujjba rejtett duplikátumok. Mindenki lesütött szemmel figyelte az osztó kezét (vajon ők sem bíztak meg bennem?) és még bedobás mozdulata is mindig kellően kimért volt... Szerencsére a leendő kártyacápák az izzadó tenyérrel előadott "véletlenül leejtem a lapot és miközben fölveszem, kicserélem" trükkön kívül képtelenek voltak bármi mást is megvalósítani, ezért viszonylag kevésszer kellett "kompenzálnom". Amúgy sem vagyok nagy pókeres, így a legtöbb zsetont azzal sikerült szereznem, hogy titokban felhívtam az illető figyelmét a saját csalására. Ők a hallgatásomért cserébe készségesen kisegítettek a saját készletükből néhány extra zsetonnal.

Szerencsére nem sokkal utána gyorsan átszoktunk a snapszerre.

Sárkányölők

Egy másik eset, amikor éppen az első DnD: Legends of Drizzt partinkat játszottuk Isrával. Mint ilyen, elég sokáig tartott és bizony hullottak a hőseink. Aztán mire vérző sebekkel a kazamata végére értünk, megjelent Shimmergloom, az árnysárkány, a maga brutális életerejével és sebzésével. Pánikszerűen menekültünk a tüzes lehelete elől, közben pedig azon törtük a fejünket, hogy hogyan győzhetnénk le.

Végül megszületett a megoldás. A run&gun elvét alkalmazva elrohantunk a dungeon másik felébe és nyílzáport zúdítottunk a hüllőre. Amikor beért minket, továbbrohantunk, majd ismét nyilazni kezdtünk, amíg a sárkány ki nem vérzett.

Hogy hol itt a csalás? A játék közben észrevettem, hogy a sárkány lapkáján apró, fekete (és szerencsére nehezen észrevehető) betűkkel van feltüntetve: Shimmergloom távolsági fegyverrel nem sebezhető - vagyis az egész menekülő taktikánkat megette a fene. Jótékony énemet elővéve nem említettem meg ezt az apróságot, csak a játék végén, már bőven pakolás közben.

Így sikerélménnyel állhattunk föl az asztaltól, a DnD pedig azóta is nagy kedvencünk. A kalandot egyébként nem vettük elő azóta újrajátszani, bár becsületből illene.

Haladjunk...

A harmadik nem éppen vidám, de annyira tipikus. Megkeresett egy ismerős pár, hogy mutassunk nekik valami játékot, amivel játszhatnak otthon ketten is. Ők nem voltak annyira hárdkór gémerek, mint mi, de nem akkor láttak először dobókockát, úgyhogy elő is vettük az egyik kedvenc darabunkat és belefogtunk a magyarázatba.

Olyan 2-3 perc után láttam, hogy az egyikük arcára gyorsan kiül az unalom, majd az undor (a másikuk kifejezetten élvezte az egész alkalmat). Hamarosan jöttek a kérdések, hogy "most akkor minek vannak a kezemben kártyák?", "miért jó az nekem, ha több győzelmi pontom van?" és társaik. Többször is megkérdeztem, hogy nézzük-e mást, de mindenki ragaszkodott a végigjátszáshoz. Mivel az unott arcoktól magyarázat közben kényszeredetten azt érzem, hogy a játék, amit éppen bemutatni próbálok valójában sz.r és csak én vagyok túl lelkes, hamar elfogyott a lendületem.

Amikor ahhoz a részhez értem, ahol az alapjáték már játszhatóvá vált, de még pár lehetőséget nem vettünk át, önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy ennyi szabály elég lesz. Igaz, hogy a lelkes fél nem fogja annyira mélynek találni a dolgot, mint amennyire mi azt bereklámoztuk, de legalább nem rabolom más drága idejét még több szabállyal.

Bár éreztem, hogy nem minden oldalról van rá igény, elkezdődött a "parti" egy unott és egy lelkes fejjel. Kifejezetten kínos volt nézni, hogy amíg az egyikük taktikai tanácsokért fordul hozzám és a kombinációs lehetőségekről kérdez, addig a másik oldalról olyan kérdések jöttek, hogy "mi is ez a zöld izé itt a kártyán?", "most akkor én miért dobok kockával?". Persze a hangsúlyból lehetett tudni, hogy az utóbbi kérdés valójában az, hogy "most akkor miért kényszerülök arra, hogy dobjak kockával?".

Ekkor döntöttem úgy, hogy taktikát váltok. Mivel pár komponenst én kezeltem, ezért az idő múlása is mindig az én kezemben volt. Mindkét félnek burkoltan azt tanácsoltam, hogy olyan döntéseket hozzanak, amitől a játék hamarabb véget érjen, amire én még külön "rásegítettem" az egyik komponenssel...

Happy end? Nincsen sajnos. Az egyik oldalról azt a visszajelzést kaptam, hogy mennyire jó ez a játék és, hogy szívesen kipróbálná kiegészítővel is. A másik oldalról pedig jött a várt "nekem ez nagyon nem..." szlogen és mellé a dühös "francnak kellett nekem ezzel játszanom arc".

És te, csaltál már társasjátékban? Én igen.